Vég-tag

  Sajnálatos módon mostanában írói válságban szenvedek. Egyszerűen nem tudom rávenni magam arra, hogy leüljek a laptopom elé és pötyögjek. És mint tudjuk, ami nem megy, azt nem szabad erőltetni. Emiatt az egyik újévi fogadalmamat máris elbuktam, hiszen múlthéten egyetlenegy posztot sem írtam... 

  Viszont amikor megláttam az új Témázunk! posztot úgy döntöttem, hogy én is csatlakozom a körhöz - most először. :) A lányok ezúttal kiselejtezték azokat a témákat, melyek egyik hónapban sem kerültek sorra, s összehoztak belőle egy jó kis taget. 

Sokkoló posztok -  amitől a székről menten a mélybe vetjük magunkat:

Mik azok a "motívumok", jellegzetességek, amik azonnal kiverik a biztosítékot mások posztjainál, legyen az akár szerkesztésbeli, akár tartalmi elem?

Egyrészt nem szeretem a túlcsicsázott és áttekinthetetlen a blogokat. Mondom ezt úgy, hogy amikor elkezdtem blogolni nekem is picit túmács volt a sablonom, meg sok-sok banner, és miegymás, de szerintem ezt idővel mindenki "kinövi". Másrészt nem szeretem a sötét alapon világos betűket, mivel hosszútávon tuti, hogy kifolyik tőle a szemem. Harmadrészt a fél oldalas tartalom összefoglalás + két sor saját vélemény sem a kedvencem (enyhén szólva), és ha ilyenbe futok, akkor tuti, hogy egyből jön a piros x. 

Mi az, amit nem olvasol el soha mások blogján (amit egyébként követsz)?

Általában az olyan könyvekről szóló posztokat, amik egyáltalán nem érdekelnek... Amúgy a kedvenc bloggereimnél mindent el szoktam olvasni, de ha olyan könyvről írnak, amit én is épp olvasok vagy hamarosan fogok (és még csak véletlenül sem szeretnék spoilerbe futni), akkor azokat könyvjelzőzöm és később visszatérek hozzájuk. :)

Mit vált ki belőled, ha olyasmit látsz egy blogon, ami nem jön be? Kommentelsz, kibeszéled, vagy megtartod magadnak a véleményed, és nyomsz egy piros ikszet inkább?

Őszintén szólva semmit. Amúgy sem vagyok egy nagy netharcos és szájkaratés, szóval inkább megtartom magamnak. 

Kötelező olvasmányok - lerágott csont, avagy sarkalatos pont?

Szerinted cserére szorulnak  kötelezők? Mit cserélnél, mit hagynál meg?

Mivel tavaly érettségiztem, még igazán benne vagyok ebben a témában, és a válaszom egyértelműen az, hogy: IGEN! Nem mondom, hogy minden egyes kötelezőt le kéne cserélni valami újabbra, hisz' vannak olyanok, amik tartalmilag és stílusilag fogyaszthatók a diákok számára. Viszont sajnálatos módon ez a kisebb hányada. Egyszerűen nem értem, hogy miért kell egy 9.-es gyereket Homérosszal, Dantével, és hasonló írókkal kínozni, vagy hogy a kicsiket a Kincskereső kisködmönnel és A Pál utcai fiúkkal... Sok esetben egyértelműen nem a megfelelő korban adják fel őket kötelezőnek. Másrészt ahogy Bubu is írta, és ami engem is sokszor idegesített a tanulmányaim során az az, hogy nem azt tanítják meg, hogy hogyan formáljunk saját véleményt, hogyan értelmezzünk egy adott szöveget, hanem bemagoltatják valaki más (sokszor a saját) gondolatait a tanárok. Épp ezért utáltam a verselemzéseket is. 

Ahogy már Dóri és Kata is kifejtette, az oktatási rendszerünknek fel kéne végre adnia a régi=minőségi nézőpontot, mivel ez nem feltétlenül van így. A sok-sok molyrágta írás miatt nem szeretnek a mai fiatalok -és úgy összességében a népesség- olvasni, hiszen abban a tudatban élnek, hogy minden könyv ilyen. 

Volt olyan kötelező, amit nem olvastál el soha? Vagy amiért igazán rugdosni kellett a szülőknek, naponta beosztani az oldalakat például?

Sajnos igen. :D Soha nem olvastam el az Egri csillagokat (tudom, tudom...), Dante Poklát, és a régi, poros, ókori görög írásokat sem. 

Melyik kötelezőt szeretted meg igazán, melyik maradt jó emlék?

Sokaknál olvastam, hogy nem szerették Az arany embert és Az ember tragédiáját sem - számomra például ezek kifejezetten jó élménynek számítanak, mindkettőt imádtam. Aztán Shakespeare és Ibsen drámáit is szívesen olvastam, Arany János balladái is kellemesen élnek bennem, na meg a Száz év magány és A Mester és Margarita is. 

Könnyfakasztó - százas zsepis emlékek

Milyen könyvélményen sírtál legutóbb?

Nem vagyok egy érzékeny típus, tehát a ritkábbnál is ritkábban fordul elő velem, hogy sírjak (inkább csak elérzékenyülök) egy könyvön. Legutóbb azt hiszem Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten című regényén morzsoltam el egy könnycseppet (ami azért elég nagy szó tőlem! :D) - aki olvasta az valószínűleg tudja, hogy melyik jelenetre gondolok. 

Volt valami, amin magad is meglepődtél, de meghatott?

A Leányrablás Budapesten eléggé meglepett. 

Általában filmeken és sorozatokon szoktam sírni, de olyankor úgy, mint a záporeső. 

Változott-e az évek alatt, hogy elsírod-e magad valamin, avagy kérgesedünk-e? Van olyan jelenet, részlet a kedvenc könyveidből, amit ha ezredszer olvasol is, megríkat/meghat?
A Harry Potter bizonyos jelenetein mindig könnyezek.

Keresed a megható élményeket, vagy inkább kerülöd? Szereted, ha megtépáznak a könyvek?
Lehet hülyének fogtok nézni, de bizonyos időközönként én igenis keresem azokat a könyveket, amelyek valóban megtépáznak és igazán fejbe tudnak kólintani. Gyakran megcsömörlök a sok rózsaszín felhős, unikornisos, boldog regénytől, s mikor például szomorú vagyok, akkor nem feltétlenül ezekre van szükségem. Na meg a való világ sem mindig fenékig tejfel. :)

Olvasd el a többiek posztjai t is:

PuPilla, Nima, tigi, Bea, Zenka, Ilweran, Bubu, Zakkant, Katacita, Dóri