Margóra #1.

Miről is szól ez a rovat? Főleg akkor fogok ilyen bejegyzésekkel jelentkezni, amikor már felgyűlt pár elolvasott kötet, de nem tudok összekaparni róluk egy teljes, összeszedett posztot. Ilyenkor egy csokorba gyűjtöm majd őket, és írok róluk néhány sort, így ömlesztve. Ezekben ne számítsatok hatalmas összegzésekre, csak néhány vezérgondolat fog szerepet kapni. 

Mostanában befejeztem pár könyvet, de egyszerűen nem érzek késztetést arra, hogy hosszabban is írjak róluk, pedig mindegyik megfogott magának. Ilyen ez az érettségit megelőző időszak, úgyhogy kérlek, még egy kicsit legyetek velem elnézőek. :) De most a szünetben igyekszem megírni jó néhány bejegyzést, amiket majd közzé tudok tenni bizonyos időközönként. (Az oldalsávban láthatjátok, hogy mik következnek majd!)
Az olvasottjaim között van egy újraolvasás, egy mese, egy ifjúsági paranormális, urban fantasy egyveleg egy csipetnyi romantikával, és egy manapság igencsak felkapott regény. 

Az újraolvasás nem volt más, mint Beth Hoffmann - tól a Déli álmok. Számomra ez egy nagyon megnyugtató olvasmány, úgyhogy egy zaklatottabb pillanatomban csak lekaptam a polcról és belemerültem CeeCee kalandjaiba. Nem kell sokat várni ettől a történettől, csak

néhány órányi, napnyi gondtalan szórakozást, kellemes időtöltést. Imádtam a hangulatot, a szereplőket - főleg Dudi nénit, Cecelia Rose -t, Mrs. Odell -t és Olettát - , hogy mindig olyan finomakat esznek, isznak és természetesen a helyszínt is. Ha már itt tartunk... szerintem azért is került hozzám közel a regény, mert rajongok a Délért, az ott játszódó filmekért, könyvekért, sorozatokért, és egyszerűen mindent látni, olvasni akarok vele kapcsolatban - és természetesen egyszer szeretném bebarangolni minden zugát, poros kisvároskáját. Ki tart velem? Néha amúgy egészen komoly meggyőződés kerít hatalmába azzal kapcsolatban, hogy egy régebbi életemben én is déli lakos voltam. 
Ajánlom mindenkinek, aki szereti az amerikai Délen játszódó, bájos történeteket.
BTW tavaly írtam róla bővebben, de az újrakezdés jegyében letöröltem az összes régebbi bejegyzésemet, így az erről szólót is, bár egy kissé megbántam már, mert azt a posztot egészen szerettem is. 
Amúgy ha tudtok szintén Délen játszódó regényt ajánlani nekem, ami nem A Segítség vagy az Acélmagnóliák, azt nagyon megköszönném! :)

Ezután még Február elején meglátogattam kedvenc könyvtáramat, és oh, mesés csemegékkel tértem haza. Köztünk Sun - mi Hwang Rügy - A tyúk, aki repülésről álmodott című

csodálatos könyvecskéjével. Szilveszterkor az egyik olvasással kapcsolatos fogadalmam az volt, hogy szeretnék az évben több közelkeleti szerzővel, könyvvel is megismerkedni, így ezzel a mesével kezdtem a sort, egy szépséges allegóriával, egy felnőtteknek íródott mesével. 
Talán az tetszett a Rügyben leginkább, hogy nem volt szájbarágós, és hogy magunknak kell megkeresni az igazi jelentést, nekünk kell megfejteni az allegóriát. Tetszett az is, hogy az író egy tyúk életszemléletén keresztül mutatta be azt, hogy az anyák mennyire szeretik gyermekeiket, az összes nehézséget, amivel szembe kell nézniük, a félelmeiket, és azt, hogy mi mindent megtennének azért, hogy a kicsinek jó legyen. A történet a maga letisztultságával majdhogynem túlságosan is... hogymondjam egyszerű, de ha a szavak mögé nézünk, akkor megpillanthatjuk a mese igazi erejét, értelmét. 
Az Athenaeum Kiadó szerintem csodálatos munkát végzett, jó érzés volt kézbe venni a kötetet. A rajzok is gyönyörűek voltak, amiket Földi Andrea készített. Sokszor azon kaptam magam, hogy a fejezetek előtt lévő illusztrációkat bámulom.
IMÁDTAM! Ajánlom mindenkinek, aki egy jó mesét szeretne olvasni, de felkészült arra, hogy e mellé kell egy csomag zsebkendő, és elő kell venni azt a képességünket, hogy a felszín alá láthassunk. :)

A másik könyv, amit könyvtárból vadásztam le Jus Accardo - tól a Touch - Érintés, ami a Denazen sorozat első része, és már időtlen - idők óta el szeretném olvasni. Amúgy hosszú ideig rosszul tudtam a szerző nevét, mivel Accardo helyett mindig valami egészen mást

olvastam, nem tudom, miért. Sebaj, előfordul.
Nos, a sztori nagyon megfogott magának már az elején, bár be kell vallanom, hogy voltak pillanatok, amikor kissé idegesítettek a szereplők. Kyle az első fejezetekben még egy kész gyilkológép volt, egy emberi fegyver, utána meg egy csettintés alatt kezesbárány lett belőle (kissé lassabban, átmenetesebben kellett volna megoldani ezt a váltást), és mint egy házőrző, úgy védelmezte és rajongta körbe Deznee -t. Ez a hirtelen változás volt talán az egyedüli, ami nem tetszett. Jaj, még egy dolog: SPOILER!!!  Kissé furcsa volt számomra, hogy Kyle meg akarta ölni Dezt az elején, csak hogy megfélemlítse a lány gerinctelen apját - Marshall Cross -t, a Denazen vezetőjét - , de ekkor kiderült, hogy csodák csodájára Dez immúnis az ő halálos érintésére. Ácsi!... A srác ki akarta nyírni, elporlasztani, a csaj meg  ezek után készségesen segít neki menekülni, elbújni, és egy szempillantás alatt beleszeret, és ahhw, értedbármitmegtennékbeisépülökazellenséghez meg kimentelekmindenhonnan. Ugyan már. SPOILER VÉGE!!!
A történet nagyon izgalmas, mindig történik valami, valaki elől folyton menekülni kell, úgyhogy ez nem az a fajta regény, ami mellett unatkozni lehet. Tetszett a Hatosok ötlete, a kivitelezés is, és örülök, hogy megkaptuk a háttörténetét a Denazen kialakulásának. Biztos, hogy folytatni fogom a sorozatot, mert eléggé meggyőzött ez a kötet. Bár az már most nem tetszik, hogy a Toxic fülszövegében lelőnek egy bazinagy csattanót...

Már minimum 1 éve vártam arra, hogy olvashassam a következő alanyt, de egy ideig nem

lehetett kapni, viszont Decemberben lecsaptam rá. :) Ez a regény nem más, mint John Green - től a Csillagainkban a hiba. Mióta megvettem már négyszer olvastam el nagyjából, úgyhogy ebből már lehet következtetni arra, hogy mennyire imádom, és épp ezért erről nem is fogok tudni annyit írni, mint a többiről. 
Nem tudnám megmondani, hogy miért (talán épp érzékenyebb és befogadóbb lelkiállapotban voltam a találkozásokkor), de valamilyen okból kifolyólag engem megvett magának kilóra - mind film, mind regény alakban. A filmet kizárólag angolul szeretem, mert szerintem a magyar szinkron borzasztóan pocsék, főleg Hazel magyar hangja, vá. 
Sokan nem szeretik a történetet, és bár úgy gondolom, hogy én is kinőttem a célkategóriájából, nekem mégis adott valami kis pluszt, ami miatt a rosszabb időszakaimban újra elolvasom. 
Örültem annak, hogy sem Hazel, sem Gus nem volt az a tipikus tini, talán épp amiatt, amin át kellett menniük rövid életük során. Imádtam a szarkasztikus humorukat, a filozofálgatást, a kitartásukat, és a szép lassan szövődő szerelmet. 
Mondjon bárki bármit, nekem ez a regény örök! :)

Így a bejegyzés végére csak azt tudom mondani, hogy mostanában igazán jó regényekkel találkoztam, és egyik elolvasását sem bántam meg. Remélem, hogy az év hátralévő időszakaiban is ilyen jól fogom megválogatni az olvasmányaimat.
A végére hoztam egy kis zenét is, mert imádom.