Ma a városban bóklászva több helyen is láttam verseket kiragasztva, s az egyiket meg is örökítettem. Ady ezen versére eddig még nem figyeltem fel, nem is tudom miért, hiszen gyönyörű! Szeretem ezeket a kis megmozdulásokat (Posztolj verset az utcára Debrecenben 2016. - azt hiszem erre a névre hallgat), olyan lélekmelengető.
Side note: Mostanában se olvasni, se írni nem tudok. Pedig rengeteg szuper könyv várakozik arra, hogy lekapjam a polcról, pl. Az igazság a Harry Quebert ügyben, Fedőneve Verity, A hazudósok, Mielőtt megismertelek... Írni is lenne miről (Rudnay...), de képtelen vagyok fogyasztható formába önteni a gondolataimat. Most megpróbálkozom egy Harry Potter újrázással, hátha átlendít a holtponton. :) Ti mit szoktatok csinálni ilyen esetekben?
Ady Endre: A fehér csönd
Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése