Margóra #2.

Miről is szól ez a rovat? Főleg akkor fogok ilyen bejegyzésekkel jelentkezni, amikor már felgyűlt pár elolvasott kötet, de nem tudok összekaparni róluk egy teljes, összeszedett posztot. Ilyenkor egy csokorba gyűjtöm majd őket, és írok róluk néhány sort, így ömlesztve. Ezekben ne számítsatok hatalmas összegzésekre, csak néhány vezérgondolat fog szerepet kapni.

Szerettem volna végre megírni ezt a bejegyzést, hiszen már egy ideje nem volt szó a blogon könyvekről. Vagyis volt, de nem értékelés formájában, úgyhogy ezen rovat kereteiben gyűjtöttem össze párat az utóbbi idők olvasmányai közül.Vannak közöttük igazán jó élmények és kellemes meglepetések is, viszont a csalódás sem került el. 
Egyéb: most valamiért nem volt kedvem képeket szúrni a posztba, ezért csak egy nagy montázst készítettem, remélem ezt nem bánjátok! :)

Legrégebben John Green -től fejeztem be az Alaska nyomában -t, amit a végén vegyes érzelmekkel tettem le, és még a mai napig sem tudom eldönteni, hogy mit gondolok róla. Pedig a Csillagainkban a hiba után azt hittem, hogy mindent imádni fogok, amit Green kiadhat a kezei közül, de ez nem így lett. Egyszerűen azt érzem, mintha nem is ugyanaz az ember írta volna a fent említett két regényt. 

Az Alaska nyomában számomra vontatott, unalmas, és... hogy is mondjam? Értelmetlen volt. Nem találtam benne olyan dolgot, mondanivalót, ami miatt megérte volna folytatni, én mégis megtettem. Untam a folytonos piálást, a műbalhék kreálását, a szegények és gazdagok közötti túlértékelt "háborút". Bíztam benne, hogy ha eljutunk az elkerülhetetlenig, ha a visszaszámlálás véget ér, akkor valami olyasmi fog történni, ami letaglóz. Nem mondom, le is taglózott... egy pillanatra. Viszont az értelmetlen nyomozás megkezdésével ez teljesen odalett. A szereplőkről sem tudok sokkal több jót elmondani. Senkit nem tudtam megkedvelni, mindenki egy arctalan, papírmasé figura volt a szememben, és őszintén szólva már a nevekre sem emlékszem. Egyedül Miles és Alaska neve ragadt meg, a többiek a teljes homályba vesznek. 
Az egyedüli dolog, ami tetszett benne az az volt, hogy Miles gyűjti a híres emberek utolsó mondatait. Ja, és még talán az, hogy néhány valóban jó gondolat van elejtve a könyvben. 
Összességében szerintem ez egy túlértékelt regény, bármennyire is szeretem John Green -t. Bár ahogy olvasgattam molyon a könyvről írt értékeléseket a legtöbben imádták ezt a történetét is. Lehet csak rosszkor, rossz időben találtunk egymásra. 

Még tavaly nyár végén, egyfajta nyárzáróként olvastam Jennifer E. Smith egy másik regényét, a Milyen is a boldogság? -ot. Nagyon szerettem, és akkor elhatároztam, hogy a többi irományával is meg fogok

ismerkedni. Épp ezért mikor megláttam a könyvtár polcán a Létezik térkép a szerelemhez? -t, egy percig sem haboztam. 
Nem mondom, hogy ezek lesznek a valaha volt legjobb könyvek, amiket olvastam, és nem merném kikiáltani

őket kedvencnek sem, de pár szépséges, lélekmelengető órát, napot hoztak nekem. Kis lélekbonbon volt számomra minden egyes fejezet (épp emiatt könyveltem el magamban kabátkönyvként), megkedveltem a szereplőket, drukkoltam Lucy -nak és Owen -nek, és mindig vártam, hogy ismét belemerülhessek a sztoriba és kicsit elmenekülhessek az érettségi elől. Mivel nyár elején hozott össze vele a szerencse, a nagy melegben, teljesen meghozta a kedvem az utazgatáshoz, és jól esett olvasni, hogy mások is annyira meg vannak veszve az új helyek felfedezéséért, mint én. 
Olvasás közben sokat hallgattam a Kodaline egyik számát, mely szerintem nagyon jól illik a könyv hangulatához. :)

Gayle Forman -t nagyon megszerettem a Ha maradnék (IDE kattintva olvashatjátok el róla a

gondolataimat) óta, így a folytatásra is kíváncsi lettem, ami ezúttal Adam szemszögéből mutatja be az eseményeket. Ha az első részt imádtam, akkor a Hová tűntél? -re már szavakat sem találok! 
Ezúttal sem egy izgalmas, akciódús kötetről van szó, engem mégis végig lekötött, letehetetlen volt, és kíváncsi voltam arra, hogy mi fog még történni az elkövetkezendő fejezetekben! Inkább egy lélektani kitárulkozást figyelhettem meg a lapokon, de sok másik olvasóval ellentétben ez engem egyáltalán nem untatott, sőt! Emellett ugyanolyan gyönyörű, megindító, szomorú, lélekszaggató és erőteljes volt, mint amilyen az előzményben is volt, bár ez alkalommal jóval több káromkodás tűzdelte az összképet. Kicsit úgy éreztem magam, mintha Adam és Mia kézen fogott volna és egy igazi érzelmi hullámvasútra ültettek, lökdöstek volna fel. Velük együtt szenvedtem, és talán a végén együtt találhattuk meg a boldogságot is. 
Biztos vagyok benne, hogy még jó néhányszor újra fogom olvasni ezeket a regényeket, mert örök kedvenceim lettek! És valamiért mindkettő nagyon jó időpontban talált meg, amikor nem volt szükségem semmi rózsaszín mázra, sem unikornisokra, csak a nyers valóságra. Amúgy most olvasom az írónő egy másik sorozatának első részét is, mely a Csak egy nap címet viseli, és ez is megfogott magának, már az első oldalakon. Viszont volt egy dolog, ami egyből szemet szúrt... Szerintetek tényleg van olyan szó, hogy surci?! 

És itt van a legfrissebb élményem, Thierry Cohen -től a Jobb lett volna élni. Őszintén szólva teljesen beszippantott a regény világa, és úgy éreztem, mintha én is átélném ugyanazokat, amiket Jeremy és Victoria is. Odáig voltam az egészért, és már kezdtem megörülni, hogy végre megint találkoztam egy olyan Ulpius -os regénnyel, ami megfog magának.
Hihetetlen hamar befejeztem amúgy - azt hiszem nagyjából másfél nap alatt -, bár ez annak is köszönhető egyrészt, hogy nagyon lazán van szedve a szöveg, és nem is egy Trónok harca hosszúságú kötetről van szó, viszont olvastatta is magát, letehetetlen volt, és érdekelt az összes esemény, a cselekmény, kíváncsi voltam hogyan alakul Jeremy élete, mi fog még történni vele. Ebből kifolyólag kíváncsi voltam a végére is, hogy mit fog kihozni belőle az író, de arra nem számítottam, amit kaptam. Az egész elment egy spirituális, Istenfélő dologba, amivel amúgy nekem semmi bajom sincs, viszont szerintem ebbe a környezetbe és az előzmények ismeretében nem illett bele a képbe. Tehát összességében vegyes érzelmekkel fejeztem be, és ha csak az első 280 - 290 oldalt veszem figyelembe, akkor egyértelműen a teljes imádat felé megy el bennem a mérleg, viszont az utolsó 10 - 12 oldal számomra lehúzta, és befeketítette az élményt. 
Ennek olvasása közben is sokszor hallgattam zenét, főként Ludovico Einaudi -t, és szerintem nagyon jól passzoltak a darabok a regényhez. Imádom Einaudi a munkáit, és mostanában a Le onde című albumát pörgetem folyamatosan, simply amazing.

Nos, ennyi lett volna mára ez a kis összefoglaló. Természetesen ennél sokkalta több könyvet olvastam el a legutóbbi hasonló irományom óta, de úgy gondoltam elég lesz, ha csak párat említek meg közülük. Talán még a The Long, Long Sleep -ről kellett volna megemlékeznem, de amennyire tetszett akkor, amikor olvastam, mára már annyira nem emlékszem belőle semmire (max csak a fő csapásirányra).